"Valaki mégis színarany..."

Ma kimentunk a tengerhez meglatogatni egy ismeros csaladot (osregiek, szinte rokoni szalak...). Yotsukura-ban laknak. Iwaki tizenkilenc kis telepulesresze kozul Onahama es Yotsukura is tengerrel hataros, ezeken at vezetett az utunk. Megfordult a fejunkben, hogy biciklivel menjunk, aztan jobban belegondolva az auto mellett dontottunk - jol tettuk. (A benzinkutakon mar sorbanallas nelkul lehet teletankolni, igy volt mivel mennunk) Nehez volna leirni, amit lattunk. Erosen belemivodott. Nem csak a hazak, a benne tetovan matato emberek...A tekintetuk. Ilyen lehet egy kerub verdesese. Egy asszony egy kis fekete taskat emelt ki valahonnan. Nem lehetett megallapitani, az a lakas melyik resze volt korabban. Gyonyorunek tartom a regi stilusu japan hazakat, a klasszikus elrendezest, a tatamis padlot. Most a tatami (es a hazak osszes regi kincse) az ut mentere kirakva. Szepen, rendezetten. Mar nem jo tobbe. Megette a so es a tenger.  Egy ferfi a halaszhalojat javitgatta - olyan volt, mint egy kis focikapu, csak masfajta haloszemekkel. Talan a remenyt fogta fol benne. (...valaki megis szinarany) A hullamok eltero magassagban csaptak a partoknak, ezen a szakaszon volt olyan resz, ahol az egy kilometerre levo hazak erintetlenek maradtak, negy kilometerre viszont alig maradt valami. A kicsivel magasabb reszek is megmenekultek.

Erika-ek (igazabol Eriko-san, de igy kozvetlenebb) alig egy kilometerre laknak a parttol, de a hazuk all, meg a renges sem hagyott komolyabb nyomot rajta. Betertunk egy teara. Ok voltak az elsok, akikkel igy leulve, nyugodt korulmenyek kozott, szemelyesen beszeltuk at az elmult hetek esemenyeit. Erika anyukaja, Aiko-mama a rengeskor epp fodrasznal volt, igy felemas frizuraval szaladtak haza; jo, hogy ezen a kis torteneten es meg nehany masikon tudtunk nevetni, mert maskulonben a mai napon nem sok okunk volt a nevetesre. Aiko-mama csomagolt nekunk ket kis pakk izesitett zoldseget (horenso-no-ohitashi es kinpira-gobo). Erika-papa epp egy rokonhoz biciklizett el tormeleket lapatolni. Odaadtam nekik annak a csomagnak a felet, amit egy onahamai kis csaladi boltban kaptam az idos tulajmamitol.

Vasarolni mentem be hozzajuk (negy almanyi segitseg - gondoltam en...), meg megkerdeztem, zajlik-e itt valami szervezett onkentes munka (takaritas, tormelektalicskazas), de mondtak, hogy itt mar csak markolok jonnek majd. Mikor mar elkoszontem, hivott vissza a mami, hogy megossza velem (velem, akinek mindene megmaradt) a segelyelelmet - mert hogy annyit kaptak, hogy nem tudjak megenni... En lesutott szemmel valami olyasmit hebegtem, hogy "Nagyon koszonjuk, majd mi is tovabb osztjuk..." es beleutkoztem a nyitott toloajto szelebe, ahogy tantorogtam kifele.