2013. február 17., vasárnap

Panaszfal

Tuti nincs még egy olyan lökött a városban, aki úgy ácsorog vihogva a panaszfal előtt, mint én. A bevásárlóközpont két bejáratánál is a vásárlók rendelkezésére áll ez a hiánypótló találmány. Kis A/5-ös méretű formanyomtatványra (s)irhatják (f)el bánatukat az elégedetlenek, melyek azután fölkerülnek a falra. Tényleg nem értem, hogy lehet, hogy ezek a remek irományok senkit nem érdekelnek. Én még két tömött bevásárlószatyorral a kezemben és egy kisdeddel a hordozókendőmben is megálltam aminap. Mert ilyenek mellett nem lehet csak úgy elmenni, hogy...a harmadik emeleti ruhaboltban az eladó kislány nem mondja elég hangosan, hogy irasshaimaszee! (ez a Jónapot helyett van, olyasmit jelent, hogy köszönjük, hogy befáradt üzletünkbe), vagy: a mirelitárúnál traccspartit tartanak az alkalmazottak, ez felháboritó! De a kedvencem: a második emeleti 'vasedényben' nincs megfelelően beállitva a légkondicionáló, rólunk dagikról (!) meg csurog az izzadtság! (ez persze nyári panasz) E rendkivül súlyos panaszok természetesen nem maradnak megválaszolatlanul, az üzletközpont vezetősége a papirlap alján (a vonal alatt:)) minden esetben mélységes sajnálatát fejezi ki és kéri a tiszteletreméltó vásárló bocsánatát, majd vázolja, mit tettek a csorba kiegyenesitése érdekében, végül igéri, hogy azon lesznek, hogy ez többet ne fordulhasson elő. Amúgy két és fél év Japánban élés után már én is teljesen jogosnak érzem ezeket a panaszokat, az más kérdés, hogy otthon ha ilyesmivel jönnék, valószinűleg nagy ivben kiröhögnének. De tényleg, vajon mennyire tenné szinvonalasabbá a szolgáltatást egy ilyen panaszfal mondjuk a...de nem, most belegondoltam és nem tudok elképzelni sem egy panaszfalat a Csepel Pláza bejáratánál! Megjegyzem, én is futottam (itt) már bele bunkó virágárús nénibe, de valahogy cikinek érzem, hogy ezért papirt és tollat ragadjak. Különben sem tudom, hol lehet a panasz-nyomtatványhoz hozzájutni.

2013. február 12., kedd

Oshiborit mindenkinek!

A japán vedéglátóipari egységek nagy előnye hazai társaikkal szemben, hogy még mielőtt bármit rendelnél, kihoznak neked egy pohár vizet, vagy hideg teát, és egy oshibori-t. Ez egy télen kellemes hőfokra fölmelegitett, nyáron hidegvizzel átitatott nedves kéztörlő kendő. Megjelenése többféle lehet. Van, ahol nem adnak rá annyira és eldobható papirból készül, van, ahol újrafelhasználható kendő anyag és leheletvékony nejlonba csomagolva hozzák ki és van, ahol csak pőrén, csomagolás nélkül, egy kis fatálkában teszik az asztalra. Az oshibori a shiboru "kicsavarni" igéből ered, ami a kendő csavart formájára utal. Külön cég adja ezeket bérbe, folyamatosan újra mossák és csomagolják (elvesztése esetén az étteremnek perlálni kell). A teát kivánság szerint akárhányszor újratöltik, ami az ingyenesség érzete mellett valljuk be, elégedettséget is okoz, nem? De! Bizonyos helyeken az étel elfogyasztása után forró zöldteát hoznak, ez remek záróakkordja tud lenni pl. egy tonkatsu (japán rántott sertés szelet) fogásnak. Ezen felül persze lehet rendelni külön italt, de mi soha nem szoktunk, elég a viz. 
 
 
 
Oshibori és tea értelemszerűen minden vendégnek jár, de a japán udvariasság itt is megmutatkozik, amikor a néhány hónapos kislányunknak is rendre kihozzák mindkettőt. Za-shiki módon szoktunk étkezni, ez egy alacsony asztalt jelent, amihez törökülésbe telepedünk le, párnára, de mivel Yumika még ezt sem éri föl (párnákon fekszik vigan) igazán viccesen néz ki a három pohár a három kéztörlő kendővel két fogyasztóvendéggel. Múltkor elgondolkodtam, vajon miért van ez igy, aztán annyiban maradtam, hogy ugye a japánok mindenáron el akarják kerülni, hogy kellemetlenséget okozzanak a másik embernek - pláne ha vendég az illető. És hát nincs annál nagyobb kellemetlenség, mint amikor egy japán anyuka habzó szájjal veri az asztalt (ez oximoron) hogy az ő kis nyunyikája miért nem kapott kéztörlőt (holott már két kézzel tudja hajigálni a sushit)?! Igy inkább nem húznak meg sehol korhatárt, minden megszületett embernek egységesen jár minden, függetlenül attól, hogy tud-e vele mit kezdeni.
  
  

2013. február 3., vasárnap

Azukis-epres

Örömmel jelentem, újra itt vagyok! Vagy inkább: még mindig itt vagyok! Itt, Fukushima tengerparti csücskében, ahol a szél mindig fúj, és mindig jó irányba. Változás annyi, hogy (a hosszú i kivételével) lettek ékezeteim és megszületett első gyermekünk, Yumika. Mostantól a kicsilánnyal együtt fedezzük föl e kultúra szépségeit, érdekességeit. Mindjárt egy folytatásos történettel kezdem, mellyel a japán gasztronómia világa mellett a hires-hirhedt udvariasság-kérdéskörbe is belekóstolunk. A johurtosról lesz szó. 
 
 
Először még szülés előtt, nagy hassal és hasonló reményekkel léptem be hozzájuk, kis boltocska, habos-babos enteriőr, igéretes választék, házi joghurtkülönlegességek, hogy aszongya gesztenyés, mentás, azukis-epres. A pult mögött két, formaruhába öltözött eladóhölgy, előttem egy nagymama óvodáskorú unokájával épp rendel. Annyira megörültem a cukormentes natúrjoghurt láttán hogy nagy lelkesedésemben (megint) elfelejtettem, hogy Japánban bizonyos boltokban akárhány fős is a személyzet, egy pultnál egyszerre mindig csak egy vásárlót szolgálnak ki. Tudniilik egyikük kérdez és kiválogat, másikuk összeállit és csomagol, vagy kasszát kezel, de egy percre sem oszlik meg a figyelem. Ezzel is megtisztelik a vásárlót. Én, "világ bunkaja" meg, mint elefánt a porcelánboltban, kérdéssel rontottam rá az egyik eladóhölgyre, miközben ő épp a nagymamára összpontositott, ugrásra készen állva a kasszánál (mig kolleganője csomagolta a dobozkákat). Persze udvariasan válaszolt, hogy "szörnyen sajnálja, de cukormentes joghurtból csak natur van", de ezalatt fél szemmel továbbra is a nagymamát és a dobozoló kolleganőt figyelte. Elkészült a rendelés, nagymama fizetett, a gondosan összeállitott áru diszes szatyorba került (hűtőtasakkal!), az eladóhölgy a nagymamát és unokáját a kijáratig kisérte, kinyitotta nekik az ajtót, majd kint átnyújtotta a szatyrot, meghajolt és biztonságos hazautat kivánva elköszönt. Ejha, micsoda kiszolgálás! - gondoltam én és lendületből kértem 200 gramm gesztenyéset (mert hogy Japánban grammban számolnak). A szép csomagolást megkaptam ugyan, hűtőtasakkal együtt, de azt a mérhetetlen modortalanságot kellett eltűrnöm, hogy az eladónő a pultot megkerülve bent adta át a szatyrot .Szép meghajlással ugyan, de a kijáratig kisérés elmaradt, és bár kivánta, hogy legyen szép napom, az ajtót már derogált kinyitni. Na, ide sem jövök többet...- motyogtam magamban, de aztán kitaláltam egy jobbat: próbára teszem őket. Addig fogok ide járni, mig - mint törzsvendég, mert a mami biztos az volt  - ki nem érdemlem a bolt előtti szatyorátadást. Kiváncsi vagyok, mikor billenek át ebbe a megtisztelő státuszba. Második látogatásom - bár hordozókendőben Babácska is velem volt - a 100 gramm azukis-epressel egyelőre még nem tette meg hatását, de nem adom fel!