Irasshaimaszeee! - hallik a kiáltás Japán-szerte a boltokban, éttermekben, mozikban, koncerttermekben, patikában és kutyakozmetikában. Egyszóval bárhol, ahova vendégként lépünk be. "Köszönjük, hogy elfáradt hozzánk! Fáradjon el legközelebb is!" valami ilyesmi az üzenete. Két évbe telt, mire hozzászoktam, az a nehéz ugyanis benne, hogy egyoldalú. Nekem, a vendégnek nem kell válaszolni rá, mert nincs rá válasz. Ez az udvarias köszöntés minden vendégnek kijár, és azért jó, mert ha a boltos megy a fodrászhoz, akkor neki is mondják, ha a fordász megy a halpiacra, ott ő is visszakapja. A férjemtől és a barátaimtól próbáltam ellesni a megfelelő reakciót - nos, konkrétan levegőnek kell nézni az eladót. De ez belőlem, akit otthon arra tanitottak, hogy Mindig köszönj!, sokáig elég kényszeres reakciókat hozott elő. Hol ajkamba harapva, hol magamban dudorászva, hol zavart mosollyal biccentve haladtam el az alkalmazottak előtt, akik nem voltak túl kiméletesek, teli jókedvvel zúditották rám a köszöntést. Választ sem várva! Sokáig igyekeztem kulturálisan asszimilálódni, nehogy szégyent hozzak a családra (össze ne súgjanak a hátam mögött: ekkora bunkót, visszaköszön!), egy idő múlva aztán belenyugodtam, hogy valószinűleg nem ez az egyetlen dolog, ami miatt örök szoto (azaz külső, nem-japán) maradok, lesz ahogy lesz, ha sikerül nem visszaköszönni, jó, ha nem, nem baj! Igy lettem én az, akinek a szupermarketben a kasszás az Irasshaimasze!-hez még egy Konnicsivát (Jónapot-ot) is hozzátesz, mivel én általában ezzel köszönök nekik. Amúgy túlzok, itt is vannak közvetlenebb eladók, néha látom, ahogy elcseverésznek a vevőkkel, persze lehet, hogy szomszédok és azért ilyen lazák. Velem amúgy is sikk eldiskurálni, mert külföldi vagyok és egy ilyen kisvárosban azért ez még mindig ritkaság, főleg amióta állandó csatolt részként velem van a kicsi, igy már extra-ritkaság vagyunk. Azt szeretem a legjobban, amikor aranyos öregek tört angolsággal szólitanak meg, és utána olyan boldogok, hogy gyakorolhattak egy kicsit egy vélt (vagy valós?) angoltanárral. (Pont, mint amilyen boldog én voltam odahaza, amikor egy japánnal szót válthattam.)
A gyerekeink vajon hogy fogják ezeket a kulturális különbségeket a helyükön kezelni? Nemzetközi házasok, félvér gyerkőcös szülők! Nálatok hogy vannak ezek?
Nem vagyok szülő, de nagyon jókat írsz! Élvezettel ismerkedem a japán kultúrával, a blogodon keresztül!
VálaszTörlésSzia!! :))
VálaszTörlésSzerintem a nemzetközi gyerekek teljesen jól járnak pluszt kapnak életre, dupla látásmódot a világra, nyitottabbak és 2 nyelvel nyitnak ........legjobb:D nem lesznek begyöpösödött, szűk látásmódúak.
Nekem "idegen" emberem van :D Magyarországon... azért tettem zárójelbe, hogy idegen, hisz székely szóval igen is meg nem is de még is :))) sok minden egyezik, de mikor mondja együnk egy kis pityókát vagy enne egy kis vinetét :D de sokban egyezünk, meg párban nem....teljesen jó. Gyerek nincs de részemről no problem :D
De érdekes, amiket leírsz, régen itt (mo.) is ez volt a divat. Ha gyerekként beléptünk idegen helyre egyből köszöntünk jó hangosan, vendéglőben "kinyalták fenekünket", csak utóbbi időkben lettünk úgymond udvariatlanok. Szóval jp-t úgy írod le mintha nagyapám beszélt a régebbi időkről. Érdekes.....
Üdvüzlet Mo-ból :)) Pusza
*jav: Nagyapám beszélt ezelőtt 10 éve mikor még élt :) szóval amiről beszélt minimum mostani évre gondolván kb.:40éve lehetett.
VálaszTörlésIgen, otthon is hires volt néhány évtizede a vendégfogadás. Most kezdi új reneszánszát élni. Persze sok helyen mindig is alap volt és sose ment ki a divatból. De valahogy mégis más, ami itt van. Ez a fajta udvariasság nekem legalábbis néha már zavarbaejtően kifinomult és kidolgozott. Mondjuk hozzá lehet azért szokni :).
VálaszTörlésKöszönöm István, örülök, hogy tudok újat mondani.
VálaszTörlés